Ma tanultam:
"A fiúknak kukijuk van, a lányoknak meg ninójuk."

Persze. Tipikus férfi. A nők folyton vad színekben pompáznak, néha pedig szirénáznak, és azért kiabálnak, mert mindenhol elsőként akarnak ott lenni. Értem én.

Mindezt ebéd közben, magyarázatként, mivel előtte közölte a kedves papával, hogy egy kuki van a fején. Sose tudjuk meg, hogy ez pusztán vicc volt csak, vagy esetleg jól végiggondolt eufémizmust talált arra a kifejezésre, hogy faszfej. Bár inkább az előbbi, mivel utána azt is közölte, hogy a papa ne aggódjon, mivel neki - Kicsi Gének -, a füléből lóg ki kettő.

Itt már félrenyeltem a levesemet az elfojtott röhögéstől, miközben azt próbáltuk mindannyian kinyögni, hogy ez nem asztaltéma, mindhiába.
Nem baj, a pozitívum, hogy a gyereknek fejlődik a humorérzéke, nekünk pedig a szókincsünk.

Avagy "Hogyan döntsünk helyesen?"

Program döntésképtelenek, töketlenkedők és hezitálók számára a Windows ajánlásával. Meg az enyémmel...

Használata: Indítsuk el a programot! Ha bejött a kezdőfelület (szövegbuborékban elhelyezett kérdőjel, valamint két gomb igen és nem felirattal), akkor nincs más dolgunk, mint egyetlen kattintással dönteni az IGEN avagy a NEM gomb megnyomása mellett. Fontos kiemelni, hogy következmények nélkül gyakorolhatjuk a döntés-folyamatot, mivel a program nem reagál semelyik gomb megnyomására!! Ez azért jó, mert így  teljes mértékben kikerülhető a döntési kényszer okozta stressz! És ez még nem minden! Igazán leleményes megoldásnak számít, hogy semmilyen kérdés nincs feltéve! Így maga az eldöntendő kérdés teljes mértékben a képzelőerőnkre van bízva: arra válaszolunk igennel vagy nemmel, amire csak akarunk.
Ha a sikeres gyakorlásunkat követően a programot be kívánnánk zárni (azaz piszkosul vágyni kezdenénk rá, hogy megszabaduljunk tőle), természetesen csak amennyiben teljesen biztosak vagyunk ebbéli szándékunkban(!), akkor nincs más dolgunk, mint egyetlen egyszer megnyomni a "picipirosikszet" a jobb felső sarokban. Mivel erre a program nem fog reagálni, ezért próbálkozhatunk vele nagyjából az unalom végső határáig. Ez remekül szemlélteti a program egyik legjobb tulajdonságát: nem engedi figyelmünket más programok használata közben elterelődni a legfontosabb kérdésről: Igen vagy nem. Hogy mi, az csakis Önön múlik! Kezdje el használatát most és néhány másodperc múlva garantált változásokat fog érezni magán!
Töltse le most és ajándékba küldünk egy Sport csokit, két léggitárszettet, valamint egy elektromos fúrógépet!

 

A történet úgy kezdődött, hogy kaptam anyukámtól 10 darab neonhalat. Az indokok a következők voltak: egyrészt „deédesek” (ezzel még egyet is értettem), másrészt roppantmód üres volt az akvárium a négy darab aranyhalacska nélkül, akik bent töltötték a telet, lévén a kerti tavunk alig 70 centi mély, így abban valószínűleg halálra fagytak volna. A neonhalak vs. aranyhalak témában az csak részletkérdés, hogy több helyen olvastam, hogy nem kedvelik igazán egymást, mivel előbbiek csipkedik az utóbbiakat, míg utóbbiak megeszik az előbbieket. Ez valljuk be, nem szerencsés párosítás, tehát nem ajánlott egy akváriumban tartani őket – de ez még messzi probléma. Igaz, ha anyu így folytatja, akkor a végére vagy lesz 20 akvárium a szobámban és akkor soha többet nem lesz probléma, hogy párás-e eléggé a levegő; vagy marad 1 akvárium, és akkor a végén, ha a halak megették és megcsipkedték egymást, akkor hirdethetünk egy igazi Túlélőt, egy Hőst közülük. Majd lehúzhatjuk őt is a vécén, mert ennyi gyilkolászást látva maga körül tuti még egy jól megtermett, bátor aranyhal is megszeppen, és depis lesz, végül halálra lélegzi magát.

Bár lehet, hogy nem is a halak, hanem az a rák fog nyerni, amit anyu grátiszként kapott a halak mellé a boltban.

Igazából neki szurkolok, azok után, amit ma átéltem miatta. Szépen eresztem bele a neonhalakat a kádjukba fürdőzni, mikor jött fel anyu, és mosolygósan érdeklődött a rákocska holléte felől. Ezzel igazán felkeltette az érdeklődésemet, főleg, mikor kiderült, hogy tényleg hozott haza egy rákot, amit én tényleg nem is biztos, hogy beleeresztettem a vízbe (mivel fel se tűnt, hogy volt a halak között valami nem odaillő is), ellenben elképzelhető, hogy valahol a szobámban szaladgál. Ezt azért volt fantasztikus élmény elképzelni, mert először is megjelent a lelki szemeim előtt egy hatalmas, vérengző, soklábú izé, ami engemet majd halálra fog vagdalni a hatalmas ollóival valamikor az éjszaka leple alatt, másodszor szomorú dolog az új szerzeményt azzal fogadni otthon, hogy kinyiffantod.

Aztán megoldódott a szituáció, mivel utolsó reményként sikerült is észrevennem a hatalmas, vérengző, nagyjából körömhegy-piszoknyi élőlényt, amely a maga terracotta színével remekül látszódott a terracotta színű kavicsokon, egy kicsi barlangban ücsörögve.
Szóval így került hozzánk Hatalmas Jenő, a rák. Vagy valami ahhoz nagyon hasonló.

Avagy: Kezdjük a mélypontról.

Van, amikor az alanynak egyszerűen nincs kedve válaszolni az interjúkérdésekre. Ilyenkor a kérdező a válaszoló anyukáját csuklásra kényszerítve szenved, és kitartóan próbálkozik. Ennek (a szó szoros értelmében) végterméke pedig egy olyan beszélgetés lesz, amit jó lenne elfelejteni, ennek ellenére egyes (teljesen random) részei minden különösebb ok nélkül beleégnek a memóriánkba és örök időkre onnan kísértenek…

Miért pont a pécsi egyetemet választotta annak idején? Várom a megváltó, inspiráló, majdhogynem nyáladzó választ, valami olyas’ tartalommal, hogy mert ennél jobb nincs is, és szép itt az élet…
- Azért, mert már előtte is éltem itt. Pest messze volt akkoriban. Igen? De azóta hál’ Isten, közelebb jött, ugye?

Hogyan élte meg az egyetemi éveit?
- Tetszettek. Most nincs olyan összetartás, mint régen. Remélem, visszatérnek még azok a kiscsoportos foglalkozások. És majd rajzolunk zsírkrétával, meg építőkockázunk is? Vagy az már nagycsoportos művelet volt az oviban..?

Ha jól tudom, akkor ön 1992 óta tanít itt… folytatnám a kérdést, de megörül és válaszra nyitja száját.
- Valóban. Szeptember elsejétől. Azt a rohadt. Komolyan? Hú. Leizzadtam. És sütött a nap…?
…elmesélné, mi változott azóta az egyetemen?
Nagyjából semmi. Csak a kiscsoportok tűntek el. Meg az összetartás. Régen jóban voltam Kiss Ernővel együtt jártunk órákra, de meghalt. Hiába. Minden múlandó: a türelmem, a papíromon lévő kérdéshalmaz sokasága, a csoportok, az összetartás és még Ernő is.

Van valami hobbija? Esetleg háziállata? Vagy valamije. Akármije. Reménykedek, add uram, hogy legyen neki…!
- Igen, van hobbim. Megcsillan a remény. A tanítás. Volt egy tacskóm, de tavaly elütötte a busz. Hát nem volt elég az Ernő, még ez is a másvilágra távozott?!
Sajnálom.
- Ne tegye, ő szaladt alá. Jó, akkor nem sajnálom.
És… például szokott sakkozni vagy valami ilyesmi? Ezalatt értem: szokott valami érdekeset is csinálni…?
Sakkozni én nem szoktam, de kérdezzék meg a Nagy professzort, ő szokott. Jó. Megkérdezzük. Mindenképpen.

Mesélne a családjáról? Érzem, hogy meg fogom bánni ezt a kérdést…
A fiammal együtt szoktunk repülőt hajtogatni. Most múlt 40, van már tőle két unokám. Vérfertőzés…? A lányom szeret főzni. Vasalni nem? Mert akkor jöhetne hozzánk is…

Oké, mélypont, feladom. Utolsó kérdés, hátha bejön: Van bármi, amit nem kérdeztem meg, de szeretné elmondani?
Igen.

...és belekezd egy - eufémizmussal élve is - baromi hosszú monológba.

A tanulság: az állandó kérdéseim közé be kell iktatni a ráják nemi életének véleményezését.